Tavasszal megismerkedtem egy személlyel akivel nagyon osszebarátkoztam és sok dolgot tanultam tőle. Amióta ismerjük egymást szinte bármikor ott volt, meghallgatott, tanácsot adott, megvilágitotta a problémáimat amikor szükségem volt rá. Nagyon hosszű ideig szinte naponta, kétnaponta beszélgettünk és csak ugy szivtam belőle a tudást amit átadott és amit megérthettem. Az ősztől kezdve viszont már ritkábbak lettek a beszélgetéseink. Volt egy olyan érzés bennem, hogy már nincs is szinte semmi olyan dolog/információ amiről beszélgethetnénk, illetve amiről ő beszélhetne nekem és tanulnék valamit tőle... Pedig csak most jöttem rá... A legfőbb dologra nem vettem fáradtságot, amit megtanulhattam volna tőle eddig és ami leginkább jellemzi: egyre inkább a szivemnek lenni. Szivemmel gondolkodni, viszonyulni emberekhez, cselekedni és nem az egom által vezérelve. Kicsit most kezdek rájönni talán, hogy miért is... Mert eleve úgy tekintettem erre a szivre hallgatásra mint teherként, fáradtságként, valami kötelező lepcső a spirituális fejlődés útján, amit muszáj élérni, de amit nem értettem meg. Annak ellenére, hogy sikerült többször is szivemre hallgatva viszonyulni magamhoz, másokhoz. Nem láttam meg, hogy ez a kis fáradtság felvállalása mögött mi rejtőzik. Mindig a nehézséget láttam. Az igaz is, hogy kicsit nehéz. Kicsit... Mert a megszokott, rutinos gondolkozást, cselekvést kényelmesebb követni, még hogyha káros is, mint változtatni.
És nekem ez a jóbarátom, hónapokon keresztül saját magán keresztül mutatta elsősorban, hogy miből áll a sziv útja és képtelen voltam megérteni. Azt, hogy nem kötelességből, teherként kell fel vállalni, hanem mint áldásként...
