Tavasszal megismerkedtem egy személlyel akivel nagyon osszebarátkoztam és sok dolgot tanultam tőle. Amióta ismerjük egymást szinte bármikor ott volt, meghallgatott, tanácsot adott, megvilágitotta a problémáimat amikor szükségem volt rá. Nagyon hosszű ideig szinte naponta, kétnaponta beszélgettünk és csak ugy szivtam belőle a tudást amit átadott és amit megérthettem. Az ősztől kezdve viszont már ritkábbak lettek a beszélgetéseink. Volt egy olyan érzés bennem, hogy már nincs is szinte semmi olyan dolog/információ amiről beszélgethetnénk, illetve amiről ő beszélhetne nekem és tanulnék valamit tőle... Pedig csak most jöttem rá... A legfőbb dologra nem vettem fáradtságot, amit megtanulhattam volna tőle eddig és ami leginkább jellemzi: egyre inkább a szivemnek lenni. Szivemmel gondolkodni, viszonyulni emberekhez, cselekedni és nem az egom által vezérelve. Kicsit most kezdek rájönni talán, hogy miért is... Mert eleve úgy tekintettem erre a szivre hallgatásra mint teherként, fáradtságként, valami kötelező lepcső a spirituális fejlődés útján, amit muszáj élérni, de amit nem értettem meg. Annak ellenére, hogy sikerült többször is szivemre hallgatva viszonyulni magamhoz, másokhoz. Nem láttam meg, hogy ez a kis fáradtság felvállalása mögött mi rejtőzik. Mindig a nehézséget láttam. Az igaz is, hogy kicsit nehéz. Kicsit... Mert a megszokott, rutinos gondolkozást, cselekvést kényelmesebb követni, még hogyha káros is, mint változtatni.
És nekem ez a jóbarátom, hónapokon keresztül saját magán keresztül mutatta elsősorban, hogy miből áll a sziv útja és képtelen voltam megérteni. Azt, hogy nem kötelességből, teherként kell fel vállalni, hanem mint áldásként...
2 megjegyzés:
Az a fő, hogy megtanultad, hogy megértetted mindazt amit Ő mutatni, tanítani akart. Mindig akkor ért meg valamit az ember amikor annak eljön az ideje soha sem később vagy hamarabb.
Szeretettel köszöntelek Benneteket!
Még nem tudom, hogy miért
jutottam közétek,
de azt már tudom, hogy
jó helyre érkeztem:)
Üdv,
AnneLili
Megjegyzés küldése