Meglehetősen feszült voltam egyik nap. Legkisebbik nővéremmel kialakult egy konflikushelyzet. Arról volt szó, hogy nekem elromlott a számitógépem a multhéten még. Nőverem adott valamennyi pénzt, hogy elvigyem megjavitani. El is vittem, de ahol megjavitották volna kiégett a tápegység. Na ez megint plusz pénz és nem volt tápegységük és akkor az egész javitásból nem lett semmi, sőt még szarabb lett a helyzet a számitógéppel. Nővérem azzal a szándékkal adott pénzt, hogy a saját gépét ne használjam, nyilván félti, hogy nehogy elromtsam. (a saját gépem, ami elromlott az "csak" 7 éves... nem is olyan régi... nem is csodálkozok, hogy valami elromlott benne) Saját gépét pedig szépen lekódolta. Irtam neki üzenetett a nap folyamán és hivtám is, de nem válaszolt a munkából. Nyilván elvesztettem a türelmem és mindenképp internetezni akartam, ezért újra telepitettem a windowst.
Ezt a konfliktushelyzetet nem tudtam, hogyan kezeljem, illetve kerültem.... nem akartam veszekedni vele már megint, mert annak ellenére, hogy nem nagy dologról volt szó, mégis az ilyen helyzetek hihetetlenül dramatizálódnak, érzelmi kirobbanásokká válnak a családomban. Nem akartam szembenézni a konfliktussal de vállalni sem mertem azt a megoldást, hogy ezt az egészet ugy beszéljem meg vele mint egy felnőtt emberrel, harag vagy veszekedés nélkül.
Amikor megérkezett a nővérem, leültem, hogy naplózzak, hogy a feszültséget irjam ki magamból, tisztázzam magam elött a helyzetett, a lehetőségeket és a következményeket és, hogy nyugodjak meg. Közben éreztem, hogy nehezen sikerül és eldöntöttem magam. Egy perc múlva elkezdtem elmondani a nővéremnek azt, hogy mi a helyet a számitógépemmel, hogy a windost ujratelepitettem az övén. Elég nehezen és lassan tudtam elmondani a dolgokat úgy, hogy ténylegesen uralkodjak magamon és ne hagyjam az érzelmeket, haragot, eluralkodni rajtam. Nővérem rekciója a szokásos dramatikus kirobanás volt, de nekem sikerült elérnem valamit... Sikerült változtattnom a magatartásomon vele szemben, sikerült megmaradnom a választásom melett. Az, hogy nővérem úgy reagált mint mindig az már az ő választása volt, túl sokat ez ellen nem tehettem akkor.
Ez a konfliktus viszont felelevenitette újból a családi helyzetemet és nem csak, ami számomra fájdalmas. Most már mondhatom, hogy nem annyira. De a felelevenitett fájdalmak nagyon megerösődtek bennem és sirtam. Nem nézegettem az órát, de egy óráig kelett sirjak amig rendesen kisirhattam magam. Nem szégyelem azt, hogy sirtam. Valamikor fél éve meg sem fordul a fejemben, hogy annyira megengedjem magamnak valaha is, hogy elérzékenyüljek, hogy végül sirjak is. Mások elött még mindig visszafogott és nagyon önkontrollált vagyok, hogy ilyen helyzetben még véletlenül se megmutassam magam. Lassan ezt is megváltoztatom, szép sorjába. Nagyon jól tudom, hogy ez egy olyan dolog ami a választásommal jár együtt. Ez már akkor tisztázodott amikor megértettem és a sziv útja melett döntöttem. Nagyszerűen feloldja a sirás a blokkokat az emberből, hihetetlen gyógyitó ereje tudd lenni.
Mi fáj?
Fáj a szeretet-hiány... A harag, a gonoszság, neheztelés, más emberek megbántsa, fájdalom okozása, mind az én részemről mind a mások részéről. Egyre kevésbé tudom elviselni, hogy szeretet nélküli emberekkel éljek. Egyszerűen fáj nekem.
Fáj az, hogy apám részéről nem érzek és éreztem szeretett. Amit tudott azt mindig megadott nekem, sőt kényeztetve si voltam nővéreimhez képest, de amit adott az csak anyagi dolog volt, pénz. Azt ami a legfontosabb, a szeretett azt nem éreztem a részéről. Szeret parancsolni, alávetni, megtervezni és megmondani mit csináljak és mit nem. Egyszóval szeret birtokolni. Az aggodalmaskodása és érdeklődése irántam úgy veszem észre, hogy inkább birtoklási vágy miatt van mintsem tényleges aggodalmaskodásból, érdeklődésből, szeretettből. A látszólagos érdeklődése háta mögött irántam mindig egy hátsó szándékot éreztem, birtoklási szándékot... Illetve most jutott ezembe, hogy ez nem más mint hatalmi mánia.
Miközben sirtam, kimentem a konyhából az udvarra és leültem a lepcsőkre az ajtó előtt. Még épp a legelején miközben sirtam, nem vettem észre, hogy apám kijött és "rajtakapott", hogy sirok. Kijött kérdezni valami nem túl lényegesett és nem vettem észre. Mikor válaszoltam neki mondta, hogy menjek be a konyhába és feküdjek le majd. Erre csak annyit válaszoltam, hogy ne zavarjon. Utánna folytattam a sirást és elmerültem gondolataimban, érzéseimben. Már nem tudom leirni a gondolataimat amiket sirás közben átéreztem, átgondoltam mert már elmúltak, elavultak és nem tudnám hiven visszatükrözni azokat. De közben apám nem hagyott zavartalanul. A két óra leforgása alatt miközben sirtam és majd leirtam a gondolataimat a naplóba legalább 6-8szor jött és zavart meg. Minden valószinűség szerint megérezte apám, hogy változás történik bennem és nagyon nyugtalan volt, aggodalmaskodott és félt. Féltette/félti még mindig a saját hatalmát fölöttem. Rossz hir neki, hogy tényleg elvesztette csak nem akarja belátni... neki lesz nehezebb dolga. Legelső 3-4 alkalomkor nyugodtan mondta, hogy menjek lefeküdni, de úgy mondta mintha egy gyermek lennék. Parancsolóan, utasitóan.... Nekem ne parancsolgasson senkisem olyat, hogy menjek lefeküdni vagy ilyensmi, főleg amikor szükégét érzem, hogy magamban legyek és meditáljak (konkrét esetben, hogy sirjak), és tudom azt, hogy épp erre van a legnagyobb szükségem. Minden alkalomkor ismételtem, ne zavarjon többet, de hiába. Az utolsó 3 alkalomkor amikor megzavart megváltoztatta a módszerét, mert látta, hogy eredménytelenül járt eddig. Elkezdett veszkedően parancsolni nekem, hogy feküdjek le. Nyilván jobban iritált, de ne fogtam neki veszekedni vele. Az apai státuszát is felhasználta, hogy érvényt szerezzen akaratának. "Én vagyok a te apád, nem te vagy az én apám. Én parancsolok neked" Kb igy hangzott. Szegény ember... ha tudná, hogy mióta nem tekintem apámnak... hiába az én "apám" genetikailag, fizikailag, a valódi Atyám az a szellememnek a megteremtője és másvalaki mást nem fogadok el Atyámnak. Az utolsó elötti zavaráskor, elkezdtem nevetni, hogy milyen nevetséges ez az ember. Meg is mondtam, hogy már csak nevetni tudok rajta...:))))) de komolyan.... Végül az utolsó zavarásnál megzsarolt. Azzal, hogy nem adja meg a pénzt másnapra, hogy egy volt ostálytársnőm lakodalmára menjek, ami nagyon kényelmetlen helyzettett teremtett volna. Nagyon jól tudtam magamban, hogy ez már egy olyan döntés volt, hogy elmegyek a lakodalomra, amit már nem apám fog eldönteni utolsó pillanatban. Megoldottam volna másképpen is. Nagyon jól ért különben a zsaroláshoz, érzelmi zsaroláshoz, ahhoz, hogy megkaparintsa hatalmát mások fölött, pontosabban a családomban. Muszáj volt megtanulnia jól zsarolni, ha hatalmat akart kicsikarni a családban. Ezután pedig nagy sértődötten elment. Végre zavartalanul maradtam.
Szabad választásom van és azt teszek amit akarok. Nem szabad senkinek még apámnak sem megengednem, hogy hatalmának játékszere legyek és a szabad akaratomat lekorlátozza. Ennél többet akarok. Nem pedig azt, hogy ilyen lealacsonyitó szerepben elpazaroljam ezt az életemet. Túlságosan értékes, sokkal több lehetőségek rejlenek bennem ehhez képest. Nincs hatalma többé fölöttem apámnak, megismertem az őt vezérlő egóját, démonját. Átlátok rajta.
Mit akarok választani/látni? A vihart vagy a szivárványt? A hiányt/szükséget vagy a bőséget?
