Amit a "Magány" című bejegyzésemben írtam az csak az érem egyik oldala. Pár hétel ezelőt arról amiről beszéltem szinte teljesen megszűnt, átváltozott, a saját lelki világomban... környezetem ugyan olyan maradt. Van egy lány, akibe akár szerelmes is lehetnék... ennek a gondolat hatására pedig éreztem hirtelen melegséggel, örömmel, szerelemmel telítődök... Éreztem, hogy nem vagyok magányos, van valaki akibe szerelmes tudnék lenni és aki melett eltudom képzelni az életemet. Vagy legalábis lenne...
Hiú remény... elérhetetlen csalóka...
Nem tudom mit tegyek... Két válsztásom van: Az egyik a könnyebbik, hogy hagyom az egészet a francba és nem foglalkozok azzal a bizonyos lánnyal, s közben maradok az élettelen magányosságomban. Vagy... megpróbálom megtenni a legjobbat amit tehetek és megvan az esélye, hogy egy nagyon értékes kapcsolat alakuljon ki. Csak ott van a másik dolog, hogy hogyan tudnám rávenni másikat, hogy a hülye elképzeléseit és meggyőződéseit megváltoztassa. Asszonndja, hogy: "partnerek s jóhaverok vagyunk" emiatt nem lehet több köztünk... Lófaszt, magyarán megmondva. Ilyensmi engem nem érdekel, nem akadály számomra ahhoz, hogy egy párkapcsolatom kialakuljon valakivel, hogy szerelmes legyek valakibe. Megtudom érteni másnak a más gondolkozását, azt, hogy miért olyan amilyen esetleg. De azt nem tudom megérteni, hogy eleve kizár minden esélyt számomra... Nemtudom.... De mindenképp nagyon elszomorító dolog. S most ilyenkor vagy azt gondolom, hogy a lánnyal és a világgal van baj vagy mindenkép velem van valami baj... NEMTOM... Tény az, hogy nem vagyok a nők ideál férfija, nem is törekszem, megpróbálok inkább saját magam lenni... de azért gondolom a legutolsó, legpocsékabb férfi sem vagyok...
Reménytelen szerelmekből elegem van, sikertelen próbálkozásokból, elutasításokból, magányból... Az az érzésem van, mintha magányosságra lennék ítélve.
...ember vagy, létedhez kell a másik ember.
(Vekerdy Tamás)
