"Ha az egész mindenség elsötétül, bármi legyen, Te legyél az aki a végtelen sötétben megosztja fényét és világít..."

 mert fényből valók vagyunk

minden teremtménynek egyetlen végső célja van...

ehhez a végső célhoz egyetlen egy út vissz:

a sajátod

ezért ne mondják meg nekem azt, hogy mi a jó és mi a rossz, mit kell tegyek és mit nem, mit kell gondoljak és mit nem, miben kell hinnem és miben nem

ne ítélkezzünk többé egymás felett, ne mérgezzük saját magunkat és egymást , csak magunknak  ártunk

"nincs jó és nincs rossz: minden csak van"

és szabad vagy:)

választás

Elöző bejegyzésemben megemlítettem, hogy van egy nagy visszahuzzó erő bennem, a lustaság, ami meggátol attól, hogy spiritualis gyakorlatokat végezzek, nincs motivációm, kitartásom és kértem, vágytam, hogy majd ezt megtaláljam illetve megváltozzak... 

De megfeledkeztem két dologról. Arról, hogy ami nincs bennem eleve, azt nem kaphatom meg. A másik dolog, hogy minden létező bennem van, ugyanúgy ahogy másokban is megtalálható minden létező.

Tehát valójában nem akarom azt, hogy kitartóbb legyek, legyen valami motivációm, csak azt ámítom magamnak, hogy erre vágyok. Nagyon jól elvagyok a jelenlegi helyzetben. Ha tényleg változtatni akarnék akkor azt megtenném, nem pedig csak vágynék és álmodoznék róla. Keresnék megoldást, arról beszélnék magamnak, hogy hogyan tudom elérni azt amire vágyok, nem pedig arról, hogy most erre vagy arra vágyok, vagy éppen, hogy mi miatt nem tudom megvalósítani vágyamat, hogy milyen akadályok állnak utamba és nem kifogásokról beszélnék magamnak...

Következtetésnek magamnak, legközelebb ha nem teszek semmit sem vágyaim, céljaim elérésért, akkor ne is siránkozzak hiányuk miatt. Vagy kihozom magamból, megvalósítom a környezetemben a vágyaimat/céljaimat, vagy leülök és hallgatok, elengedem és nyugalmat teremtek a zajos fejemben.

 ...olyan ritkán hozok létre csendet a fejemben... pedig mindig amikor csend van bennem, akkor vagyok én valójában...

Új év, új változások...

Most a világban bizonyos szinteken egyre rohamosabb változások mennek végbe... Ezekhez a változásokhoz pedig érdekes módon mi is hozzákapcsolódhatunk, ha akarjuk és törekszünk erre...

Az újév elötti éjszakán megtudtam, hogy most 2010ben maga a Föld egy energetikai ugrást fog végrehajtani. Az amit döntünk, választunk mentális, illetve asztrális szinten sokkal de sokkal gyorsabb módon fog materializálódni a fizikai sikon mint az ezelötti években. A szellem könyebben, gyorsabban tudja megváltoztatni a szilárdabb fizikai sikjainkat.

Ennek az információ birtokában figyelmesebb lettem, hogy tényleg igy van-e... és észrevettem a saját személyes életemben, illetve magamban, hogy létrejöttek olyan események, helyzetek amikre vágytam de nem gondoltam volna h az orrom elött lesznek már és megtörténnek. Például egyik nap kimondtam a vágyamat valakinek amire eddig csak magamban gondoltam, és hihetelen módon már aznap éjszakára megvalósult szinte teljes mértékben. (Nyilván ez nem föltétlenül bizonyitja az elméletett, de nagyon meglepő dolog volt) Másik dolog, hogy saját magunkban is a változások felgyorsulnak. Párszor észrevettem, hogy nagyon könnyen megtudom érezni a saját "energiámat" (vagy nevezzük ahogy akarjuk, a lényeg, hogy egyfajta pulzáló érzés a test felületén) anélkül, hogy meditáljak komolyan rá. Csak rá kell gondoljak, hogy érezzem és pár másodperc mulva érzem. Másik dolog amit ma figyeltem meg, hogy az energia/aura látásom is egyre erösödik. Kirándultam egyet valahol a közelben, és egy rétre lefeküdve néztem a beborúlt, szürke eget. Fél perc bámulás múlva azon veszem észre magam, hogy kezd megjelenni valami fényjellenség a szemem elött, egyfajta fényörvénylés. És ez az egész anélkül, hogy tudatosan csináltam volna, csak úgy spontánul...

Nem tudom, hogy ez az év milyen lesz, vagy milyen nem lesz... De azt tudom, hogy a választásaimnak gyorsabb megnyilvánulása nagyobb felelőséggel is terhel engem. És minnél inkább nagyobb a felelőség annál inkább meg kell válasszam tetteimet. 

Ez amit tudok mind szép és jo... De van egy nagy visszahúzó erő bennem még, éspedig a lustaság. Pontosabban a motiváció hiánya és kitartás hiány. Nem tudok találni egy meglehetősen erős motivációt amivel tudjam sarkalni magam. Szeretném, hogy ezt is meghozza nekem ez az új év. 

Sziv útja

Tavasszal megismerkedtem egy személlyel akivel nagyon osszebarátkoztam és sok dolgot tanultam tőle. Amióta ismerjük egymást szinte bármikor ott volt, meghallgatott, tanácsot adott, megvilágitotta a problémáimat amikor szükségem volt rá. Nagyon hosszű ideig szinte naponta, kétnaponta beszélgettünk és csak ugy szivtam belőle a tudást amit átadott és amit megérthettem. Az ősztől kezdve viszont már ritkábbak lettek a beszélgetéseink. Volt egy olyan érzés bennem, hogy már nincs is szinte semmi olyan dolog/információ amiről beszélgethetnénk, illetve amiről ő beszélhetne nekem és tanulnék valamit tőle... Pedig csak most jöttem rá... A legfőbb dologra nem vettem fáradtságot, amit megtanulhattam volna tőle eddig és ami leginkább jellemzi: egyre inkább a szivemnek lenni. Szivemmel gondolkodni, viszonyulni emberekhez, cselekedni és nem az egom által vezérelve. Kicsit most kezdek rájönni talán, hogy miért is... Mert eleve úgy tekintettem erre a szivre hallgatásra mint teherként, fáradtságként, valami kötelező lepcső a spirituális fejlődés útján, amit muszáj élérni, de amit nem értettem meg. Annak ellenére, hogy sikerült többször is szivemre hallgatva viszonyulni magamhoz, másokhoz. Nem láttam meg, hogy ez a kis fáradtság felvállalása mögött mi rejtőzik. Mindig a nehézséget láttam. Az igaz is, hogy kicsit nehéz. Kicsit... Mert a megszokott, rutinos gondolkozást, cselekvést kényelmesebb követni, még hogyha káros is, mint változtatni.

És nekem ez a jóbarátom, hónapokon keresztül saját magán keresztül mutatta elsősorban, hogy miből áll a sziv útja és képtelen voltam megérteni. Azt, hogy nem kötelességből, teherként kell fel vállalni, hanem mint áldásként...

nem szeretem magamat és fáj.... és fájdalmas az a tény, hogy ezt most mennyire tisztán látom magamban....

 naiv kisfiúként én azt hittem eddig, hogy másoktól, főleg nőktől megkaphatm azt a szeretett amit saját magam iránt nem érzek, és azt hittem, hogy ha 1 lánnyal szeretkezek és olyan módon elégitem ki, hogy a mennyekben érzi magát akkor kikóldulhatok a részéről 1 kis szeretettett is... miközben ez nem igy van... és leomlott ez az illuzióm az éjjel es látom a valoságot... és fáj...

és nem tudom mit tegyek, ennyi...

Október

Most október hónapban nem volt se számitogépem sem nettem ezért sok élményt amit átélhettem nem irhattam le akkor amikor még frissek voltak. Hosszú egy hónap volt számomra. Úgy éreztem, hogy nem egy hónapot hanem olyan három hónapot éltem le. Ahhoz pedig, hogy az élményeket leirjám rájöttem, hogy a szavak túlságosan szárazak ezért nem is nagyon próbálkozok meg ezzel. Ehelyett az összes élmények közzül  két legmeghatározóbbat emlitem meg. Az egyik az egy határtalan magány érzetem volt a hónap elején ami nagyon fájdalmas élmény volt számomra. De elmúlt és most örvendek, hogy megtapasztalhattam ilyen érzést mégha nagyon kellemetlen is volt. A másik az pedig az önmagammal való szembenézés volt. Sikerült saját "sötét" részemmel szembenézni amitöl éveken keresztül féltem.

Sors

Fogadjak el mindent. Mindent ami történik és történt velem. Minden az én választásom.

Fáj sok minden, nem tetszik sok minden, és szenvedek emiatt. De minden az én döntésem volt. El kell fogadjam, EZ VAN. Másokat nem okolhatok és hibázhatok a saját helyzetemért, annak ellenére, hogy folyamatosan megszoktam tenni. Nem mások miatt szenvedek, hanem magam miatt. Az az érzésem van, hogy mások kötelesek szeretni engem, figyelmüket rám szentelniük és az élet meg kell adjon mindent amit kivánok, ha pedig ezt nem érzem és nem igy történik akkor szenvedek, megsértődök, haragszok és gyűlölök mindent és mindenkit. Senki/semmi sem tartozik nekem semmi kötelezettséggel amit másoktól el kellene várjak. Viszont én annál inkább saját magammal szemben, saját választásaimmal szemben. Nem hárithatom másra azt amit én döntöttem helytelenül és nem fordithatok hátat ennek. A kellemetlen vagy a kellemes választása az én kezemben van. De mindegyik csak az EGÉSZnek különböző minősége.

Ez nem egy könnyű választás az egomnak/agyamnak, de kezembe adja a szabad akaratomat.

Önboncolás

Általában amikor valakivel kapcsolatba kerülök van egy automatikus, öntudatlan elvárásom, hogy tetszésem szerint viselkedjen az illető. Szokásom, hogy elvárjam, hogy igy vagy ugy viselkedjenek velem az emberek. Hogy ezt elősegitsem a kedves, barátságos személy maszkot, hozzállást veszem fel. Ez a hozzállásom viszont egy belső feszültséget teremt, azért mert ez egy vagy-vagy helyzet. Vagy az illető ugy viselkedik ahogy elvárom, vagy nem és ilyenkor jön elő a háttérben húzódó harag, téhát a harag lehetősége azonnal megjelnik az elvárás megjelenésével egyidőben. Leggyakoribb elvárásom az, hogy elfogadjanak, elismerjék a személyiségem. Elvárom, hogy semmi rosszat ne mondjanak rólam és tegyenek velem, elvárom, hogy tiszteljenek, megbecsüljenek, dicsérjenek, szeressenek és stb..... Ez eléggé kisebbrendűségi komplexusra utal, ahogy most újra olvastam ezt a mondatom.
Megoldás?

Az elvárások megszüntetése. Adjam fel őket. Fogadjam el a környezetemet, embereket olyanak amilyenek.

Elég sokszor van egy félelem bennem, hogy mások nehogy megsértsenek. Félek, hogy mások előtt, főleg érzelmileg, védtelené vállok, ha önmagamat adom. Szokásom, hogy félelem miatt nem állok ki a saját álláspontom mellet, nem mondom ki a véleményemet. Félelem miatt kerülöm a konfliktusokat másokkal és problémákkal való szembenézést, tudomásul vételt is sokszor. Ezért hordom magamon a kedves, barátságos személy szerepét. Félelemből szoktam hallgatni és zárkozott lenni különböző társaságokban és olyan személyek előtt akik nem ismernek engem elég jól. Ezek a szokások miatt is, amik által elfojtom magamban a dolgokat, feszültséget hoznak létre magamban, ami ha felgyűl nyilván haragot, dühöt, türelmetlenséget eredményez.

Megoldás?

Mondjam ki nyiltan, őszintén érzelem-mentesen amit gondolok, vagy amit egyáltalán szeretnék mondani.

Legtöbb esetben nagyon zavar az amikor nekem valami nem tetszőt mondanak, rosszat mondanak rólam. Gondolom azért mert a szóban lévő dologgal, tulajdonsággal azonositom magam és szokásom, hogy nem tudom elfogadni a személyiségemnek, egomnak negativ tulajdonságait, hibáimat és ha ezt meglátják, kimondják akkor kellemetlen az, hogy tudomásul kell vegyem azt amit nem akarok tudatositani, elfogadni legfőképpen magamban.

Nagyon erős késztetés van bennem, hogy másoknak mindenképpen megfeleljek.

Van egy olyan elgondolásom, inkább az agyamnak, egomnak, hogy tökéletes kellene legyek. És ekkor semmi rossz nem lenne bennem és igy nem lenne oka senkinek sem, hogy rosszat mondjon, megbecsülnének, szeretnének az emberek és stb.... De tény, hogy mégha tökéletes is lennék még akkor is létezne valaki akinek nem tetszek, aki nem szeret. Ebből következik, hogy szart sem érne tökéletességem, mert az a valaki igyis ugyis sértegetne, rosszat mondana stb.... Valójában, ho jól belegondolok akkor tulajdonképpen nem is azzal van a tényleges probléma, hogy mások nem fogadnak el engem ugy ahogy, hanem ott kezdődik az egész, hogy személyiségemnek vannak olyan részei amit elfojtok és nem fogadok el. Tehát amit magamban csinálok, de nem tudatositom magamban, azt kitükrözöm a környezetembe.

Ez a vágyam, hogy tökéletes akarok lenni minden bizonnyal valami gyermekkori élményből fakad, vagy élményekből. Nagy valószinűség szerint abból, hogy apámnak tetszedjek, megfeleljek. Talán... Ki kell deritsem emlékeimből.

Része vagyok a Mindenségnek, nélkülem, ahogy bárki nélkül is, nem lenne egész a Mindenség.